Üdvözöllek -luisfigo7.hu- , az első számú internetes forrásodon, és rajongói oldaladon mindenidők legnagyobb középpályásáról: Luis Figoról, és gyönyörű model feleségéről:Helene Svedinről. Az oldal a legfrissebb hírekkel, információkkal, képekkel, videókkal, extrákkal és sok mással vár téged. Néz körül, élvezd az itt eltöltött időt, és térj vissza minden nap. Szeretném ha oldalam lenne a te személyes elsőszámú forrásod a világ egyik legszebb házaspárjáról. Itt minden a szerkesztő tulajdonában áll, így kérlek ne lopj! Térj vissza holnap is! Nagy ölelés a szerkesztőtől.
Az oldal nem áll kapcsolatban Luis Figoval, vagy menedzserével.Itt minden sajátgyűjtés, illetve készítés eredménye!A másolás következményekkel jár!
Football Dream Factory
Fundacao Luis Figo
LF&HS WS // Angol verzió
Lájkold az oldalt!
L.F: Az aranygeneráció
AZ IFIK között...
1986-ban a portugál válogatott részt vett ugyan a mexikói világbajnokságon, de ott kudarcot vallott: az angolok legyőzése után Marokkótól és Lengyelországtól is kikapva csak negyedik lett a csoportjában, s hamar kiesett. Még ennél is nagyobb visszhangot kapott a futballisták és a szövetség belháborúja, amely éppen Mexikóban kezdődött.
A Saltilo-ügyként elhíresült esetben a szövetség úgy döntött, a marokkóiak és a lengyelek elleni vereséget felhasználja bizonyítékként arra, hogy az állandóan prémiumkövetelésekkel fellépő válogatott játékosok a jó világbajnoki szereplés helyet állandóan pénzügyeikre koncentráltak, s ezzel fegyelmi vétséget követtek el. A vita egyoldalú lezárásaként Silva Resende, a szövetség elnöke és Amadio Carvalho elnökhelyettes úgy döntött, tizenegy világbajnoki kerettagot eltilt a válogatottbeli szerepléstől. A többiek – a Benfica Alvarója kivételével – úgy döntöttek, sztrájkba lépnek., s nem hajlandóak addig a nemzeti tizenegyben futballozni, ameddig Resende áll a szövetség élén. Így aztán egy tulajdonképpeni C válogatott képviselte az országot az 1988-as Európa-bajnokság selejtezőin. A szövetség hasznos ellenlépésként úgy döntött, minden korábbinál nagyobb hangsúlyt fektet az utánpótlás-nevelésre, pénzt s energiát sem sajnál arra, hogy minél hamarabb beérjen az új nemzedék. Az elhatározást tett követte, ami önmagában alighanem kevés lett volna, ha időközben nem cserepedik egy olyan tehetséges nemzedék, amelyhez hasonló ( az 1984-es Európa-bajnoki ezüstérem ellenére mondhatjuk ezt) huszonöt éve nem akadt Portugáliában.
Az első nagy sikereket 1989-es esztendő hozta, amelyben két nagy tornát is megnyertek a portugál ifik. Az esztendő elején az 1969-70esek generációja Szaúd-Arábiában megszerezte a junior világbajnoki aranyérmet. A csapat szövetségi kapitánya az akkor még szinte teljesen ismeretlen Carlos Manuel Brito Leal Queirós volt ( viszont már akkor hol Queirósnak, hol Queiroznak írták), aki olyan tehetséges s később nagy karriert befutott srácokat válogatott csapatába, mint Paulo Sousa, Jorge Couto, Paulo Madeira, Joao Pinto, Antonio Folha, és Fernando Couto, valamit az akkor még csak tartalék Vítor Baia. A portugálok nehéz csoportba kerültek, a Václav Jezek által dirigált csehszlovákokkal, a nigériaiakkal, valamint a házigazda szaúdiakkal sorsolták össze őket. Mégis, elsősorban remek védekezésüknek köszönhetően, 1-0-ra megverték afrikai és európai ellenfüleket is, s már továbbjutóként kaptak egy hármast a győzelme ellenére kieső hazai csapattól. Mert hogy nekik a torna csak a negyeddöntőben kezdődött igazán. Jorge Couto góljával megint 1-0-ra nyertek, ezúttal Kolumbia ellen, majd ugyancsak 1-0-ra megverték a világbajnokság a legjobb csatársorát felvonultató brazilokat. Az 1998-ban a jamaicaiak szövetségi kapitányaként felnőtt-világbajnokságon is bemutatkozó René Simoes együttesében olyan majdani csillagok játszottak, mint Leonardo, Sonny Anderson és a később Japánban nagy karriert befutó Bismarck. A portugál védelemmel ők sem tudtak mit kezdeni! Mint ahogy a fináléban az első ellenfél, az ugyancsak a döntőig menetelő nigériai legénység sem. Queirós csapata úgy lett világbajnok, hogy fontos mérkőzésein még gólt sem kapott!
Portugáliában, eufóriában ünnepelték az ország futballtörténelmének első világbajnokait, s a vehemensebbek már számoltak vissza a napokat az 1991-es tornát várva. Közben ugyanis kiderült, hogy a következő generáció, a 16 éven aluliak gárdája is sziporkázóan tehetséges.
A serdülők először az Európa-bajnokságon próbálgatták az erejüket. A fiúk az első selejtező körben két meccsen hetet rúgva legázolták Máltát, így eljutottak a május első felében a Dániában rendezett tizenhatos döntőbe. Ott kapott gól nélkül, kilenc gólt szerezve maguk mögé utasították a svájci, a norvég és a román válogatottat, s máris az elődöntőben jártak. A fináléba jutásért ugyan kaptak egy gólt a spanyoloktól, de lőttek helyette kettőt, s máris a vejlei döntőbe jutottak, ahol a fizikailag nagyon erős keletnémet legények vártak rájuk. Ám ezúttal a nyers erő mit sem ért a rafinéria, a technika, a briliáns tehetség ellen. Luis Figo és Abel Xavier középen remekül megszervezte a védelmet, a Sporting ifjú csillagának még arra is futotta erejéből, hogy rendre felmenjen a támadásokkal. A portugálok 4-1-re nyerték a döntőt, a gólt is szerző Figo a lefújás után könnyes szemmel borult legjobb barátja és klubtársa, Emílio Manuel Delgado, azaz Peixe nyakába: megszerezték az akkor még nem hivatalos, korosztályos Európa-bajnoki címet, s bejutottak a skóciai világbajnokságon részt vevők közé.
A júniusi világbajnokságon- akárcsak a 20 éven aluliak az év elején- megint a szaúdiakkal akadtak össze a portugálok. Figo gólra váltott ugyan egy büntetőt, Gil is lőtt egy gólt, ám Queirós együttese nem tudott nyerni, 2-2-re végzett. A mindig higgadt edző meglehetős malíciával mondta a találkozó után: „ A szaúdi fiúk nem úgy néztek ki, s nem úgy futballoztak, mint a tizenhat évesek szoktak!” A FIFA azonnal magyarázatra szólította fel a vádaskodó edzőt, az ázsiai vezetők felháborodása, pedig még ennél is hangosabb volt. Csak akkor higgadta le a kedélyek cseppet, amikor a skótok nagy tekintélyű edzője – későbbi szövetségi kapitánya -, Craig Brown is hozzászólt az ügyhöz: „Ismerem portugál kollégámat, nem beszél soha a levegőbe, ha a szaúdiakra nézek, elkezdem átfesteni U16-ról U28-ra a torna emblémáját.” Mindazon által a portugálok veretlenül, csoportelsőként jutottak be a legjobb nyolc közé, miután Kolumbiát legyőzték 3-2-re, s Guineával 1-1-re végeztek. Az elődöntőbe jutásért 2-1-re legyőzték Argentínát (Figo ismét értékesített egy tizenegyest).
Ott azonban a házigazda skótok ellen nem volt szerencséjük. Brian O’Neill fejesgólja után a piros mezes gárda óriási erővel támadott. Kilenc perccel a lefújás előtt Bino betört a tizenhatoson belülre, Jim Will, a skótok kapusa a földre küldte, ám a portugál csatár még így is a hálóba tudta segíteni a labdát. Pechjére Jean-Marie Lartiggot, a francia bíró kezezést látott, s nem adta meg a találatot. Queirós kétségbeesetten mondta a találkozó után, hogy „maguk a skótok sem tiltakoztak, ők is látták, hogy szabályos volt a gólunk, arról nem is beszélve, hogy előtte tizenegyest kellett volna kapnunk.” De már nem sokra ment vele. Még az sem nagyon vigasztalta, hogy Craig Brown is elismerte, szabályos volt a gól. A portugáloknak maradt a bronzmeccs, amelyen tönkreverték a bahreinieket (3-0). Luis Figo élete első világbajnokságán bronzérmet nyert. Ahhoz, hogy a gárda két évvel később aranyat is nyerhessen a mostani bronz mellé, a magyarországi U18-as Európa-bajnokságon kellett jól szerepelni. 1990 júliusában Békés megye rendezte a kontinensbajnokságot. Mi, magyarok is nagy reményekkel vártuk a nyolcas finálét, ugyanis válogatottunknak jó esélye volt arra, hogy kiharcolja a világbajnoki részvételt jelentő első hat hely egyikét. A sorsolás után kevés szó esett arról, hogy a portugálok csapata a legerősebbek közül való, a két évvel korábban Dániában Európa-bajnoságot nyert akkori 16 évesekre épült. Az viszont mindenki tudta, hogy az első találkozó győzelme már világbajnoki szereplést ér.
Ma már futballtörténelem, hogy a meccset a portugálok nyerték. Pedig nem árt még egyszer hangsúlyozni, erős csapattal szerepelt a magyar gárda is. A játékosok közül a torna előtti napokban Kazincbarcikáról a Ferencvárosba igazoló Lipcsei Péter, valamint az akkor még fehérvári Halmai Gábor és a csereként beálló Szilveszter Ferenc később az A válogatottságig vitte, de élvonalbeli játékos lett Szabadosból, Bekőből, Kasikból és Vámos kapusból is. A portugálok között viszont majdani világsztárok játszottak, a 2000-es Európa-bajnokságon jártak közülük például Abel Xavier, Rui Costa, Joao Pinto és persze Luis Figo. A névsort látva akár azt is mondhatnánk, kifejezetten jól helyt a rendes játékidőben 1-1-re végző, majd tizenegyesrúgásokkal elbukó magyar gárda. Figo egyéként játszott, sőt jól játszott a magyarok ellen, aztán a rendes játékidő után egyike volt a három, tizenegyesét értékesítő portugálnak. Az elődöntőben (akárcsak egy évvel korábban Dániában…) Carlos Queirós gárdája 2-1-re megverte a spanyolokat, s már is az Európa-bajnoki címért játszhatott. Békéscsabán, a Kórház utcai pálya 1500 nézője közül is csak néhányan sejtették, hogy Európa tíz évvel későbbi legjobb játékosát látják a szovjetek ellen. A néhány évvel később a Sportingban Figo és Peixe klubtársaként futballozó Scserbakov a portugáloknak nem tudott gólt lőni – igaz, azok sem a szovjet kapusnak, Pomazunnak. Így a gól nélküli döntetlen után Figóék megint tizenegyespárbajra kényszerültek. Szemben a magyarok ellenivel, ezt már nem nyerték meg, kikaptak 4-2-re, holott Figo gólra váltotta büntetőjét. Ám az aranyérmet a szovjetek vitték haza, a luzitán legényeket nem nagyon vigasztalta, hogy a dániai EB-arany s a skóciai vb-bronz után a magyarországi EB-ezüsttel már mindenféle éremből tehettek a vitrinjükbe. Egyedül Carlos Queirós nem tűnt vigasztalhatatlannak. Az öltözőben csendben, szinte bénultan ülő fiúknak csak ennyit mondott: „Most már biztosan megnyeritek a világbajnokságot!” S a könnyes-kérdő tekintetekre válaszolva magyarázni kezdte, hogy két évvel korábban Csehszlovákiában játszott az akkori 18 évesekkel Európa-bajnoki döntőt. Akkor is a szovjetekkel kerültek szembe a fináléban, mielőtt akkor is a spanyolokat verték meg az elődöntőben, aztán elbukták a tizenegyesrúgásokat. „Emlékszel? Te rúgtad be egyedül a tizenegyesedet!”- fordult kapitányához, a még mindig ifikorú, de már az akkori csapatban is helyet kapó Joao Pintóhoz. S aztán a bűvös mondatot már a szőke legyén ismételte meg: „…és aztán megnyertük egy évvel később a világbajnokságot!” Portugáliában, az otthon rendezett világbajnokságon valóban mindenki aranyérmet várt Carlos Queirós csapatától. A nyitómérkőzést hatvanezer néző látta az írek ellen, s a látvány csak megerősítette a szurkolók vakhitét a győzelemben. A csapatkapitány, Joao Pinto szerezte a torna első gólját, aztán Nuno Capucho a másodikat – a portugálokat legfeljebb csak az bosszanthatta, hogy a stadionban a mérkőzés alatt rövid időre elromlott a világítás. Mert ettől függetlenül tényleg ragyogóan játszottak. De még ennél is jobban futballoztak az argentinok ellen! A gaúchóknak sem volt éppen rossz csapatuk, Bassedas, Pochettino, Pellegrino és Esnaider személyében négy majdani sztár erősítette soraikat. De ez is kevés volt a második félidőben szenzációsan futballozó, három gólt szerző portugálok ellen. A dél-amerikaiak elvesztették a fejüket, a belga Guy Goethals bíró Parisnak, Pellegrinónak és Esnaidernek is piros lapot adott. Utóbbit, aki rátámadt a játékvezetőre, a torna után a FIFA egy évre eltiltotta a nemzetközi porondon való szerepléstől. A harmadik meccset már békésebben körülmények között nyerték meg a portugálok a délkoreaiak ellen. Brassard, a kapus a harmadik mérkőzésen nem kapott gólt…
A negyeddöntőben, a mexikóiak ellen kapott. Igaz, akkor már 1-0-ra vezetett a hazai válogatott a Joao Pinto műesése után megítélt s az ugyancsak sportingos Paulo Torres által gólra váltott büntetőből. A közép-amerikaiak Mendoza révén kiegyenlítettek a folytatásban, de a hosszabbításban megint a portugálok következtek: a 101. percben Toni az elődöntőbe fejelte a csapatot.
A legjobb négy közé egyébként az előző évi Európa-bajnokság arany (Szovjetunió) és ezüstérmese (Portugália), valamint Brazília és Ausztrália jutott. Az auszik nagyon jó benyomást keltettek mindenkiben, kapott gól nélkül jutottak túl a csoportmérkőzéseiken, aztán tizenegyespárbajban ejtették ki Szíriát. Ennél is többet mond alighanem, hogy olyan futballisták voltak, mint az akkor már a Manchester Unitedhez tartozó Mark Bosnich, vagy a később a Lazióig jutó Paul Okon, vagy Tony Popovic és Kevin Muscat. Az említett négyes tagjai egytől egyig játszottak a lisszaboni, a portugálok elleni elődöntőben is. A Fény stadionban, 120 000 néző előtt – nem tévedés, egy ifjúsági válogatott mérkőzésen, 120 000 néző előtt – egy újabb majdani sztár, Puhl Sándor nagyszerű játékvezetése mellett. ( A három évvel később már az Egyesült Államokban rendezett világbajnokság döntőjét vezető Puhl évek múltán az mondta, ezen a tornán, elsősorban ezen a mérkőzésen figyelt fel rá Joao Havelange, a FIFA akkori elnöke.)
A meccset 1-0-ra nyerték a portugálok. Csak 1-0-ra, mondhatnánk, mert Mark Bosnich felejthetetlenül védett. Ám Rui Costa Pazar távoli lövésével ő sem tudott mit kezdeni. A másik, a guimaresi elődöntőben a csoportmeccseken kettesével gólokat lövő, majd a negyeddöntőben, Dél-Korea ellen ötöt vágó brazilok könnyű, háromgólos győzelemmel búcsúztatták a szovjeteket, s jutottak a fináléba. A legjobb védelem és a leggólképesebb támadósor találkozott a döntőben. A százhúszezres stadionban ezúttal már százharmincezer néző préselődött be. De többször ennyi jegyet is el tudtak volna könnyedén adni, Lisszabonban szinte mindenki látni akarta a világbajnoki döntőt.
A brazilok – Roberto Carlossal és a házi gólkirállyal, Elberrel a soraikban – szenzációsan futballoztak. A világnak akkoriban elege volt az olaszországi mondialén látott taktikai kötöttségekből, az egyéniségek parádéjára vágyott. Elberék pedig szinte varázslóként bántak a labdával. Ám a portugálok meg tudták fékezni őket. A védelem közepén Peixe és Figo valóban egymás gondolatát is ismerte, Jorge Costával triót alkotva megszűrtek minden támadást. 120 perc alatt egyetlen gól sem esett, az aranyérmet tizenegyespárbaj döntötte el. Queirós csak annyit mondott játékosainak a lövések előtt: „Megmondtam tavaly, hogy világbajnokok lesztek. Most már ott álltok a küszöbön. Csak át kell lépni rajta.” S a fiatal, de már két-három éve együtt játszó srácok tudták, eljött életük nagy pillanata. Még egymás előtt is leplezni próbálták, hogy torkukban dobog a szívük. Nem kellett gondolkodniuk, ki lője a tizenegyeseket, évek őt ugyanazok, ugyanabban a sorrendben rúgták, ha rúghatták. Először Almeida, aztán Figo, majd Torres, aztán Rui Costa… S miután közben a brazilok közül ketten is hibáztak, Joao Pintónak már nem is kellet rúgnia. Portugália nélküle is megnyerte a világbajnoki címet, ő viszont a földkerekség első kétszeres junior-világbajnoka lett.
Figóék generációja ezzel a diadallal szinte kiöregedett a korosztályos futballból, csak az utánpótlás Európa-bajnokság maradt az akkoriban már többségükben az A válogatottban szereplő, címekkel, titulusokkal jól kidekorált legényeknek. A csapat az 1994-es Európa-bajnokságon, az egyik legjobb csoportmásodiként az olaszokkal együtt továbbjutott az 1. csoportból. A negyeddöntőben aztán kettős győzelemmel lépett túl a lengyeleken, s így – a spanyolok, az olaszok és rendező franciák társaságában – bejutott a nímes-i, montpellieri-i négyes döntőbe. Ott legyőzte a spanyolokat, viszont kikapott a döntőben az olaszoktól. A nagy generáció nem adta olcsón a bőrét utolsó korosztályos fellépésén. A Rui Bentóval, Jorge Costával, Abel Xavier-vel, Rui Costával, Nuno Capuchóval, s nem utolsó sorban Figóval felálló gárda óriási taktikai csatát vívott Cesare Maldini együttesével. Az olaszoknál is majdanii sztárok sokasága futballozott, Toldo előtt játszott Cannavaro, Colonnese, Panucci és Pippo Ingzaghi is. Óriási taktikai csatát vívtak a csapatok, talán túl nagyot is. A középpályát szállta meg mindkét gárda, az óvatoskodás kevés ötletet, improvizációt szült. Az immár A válogatott szövetségi kapitányává is előlépett Nelo Viganda által dirigált portugál fiúk éppen azt a fegyverüket adták, amellyel tizenéves fejjel végigverték a világot. A 97. percben Orlandini belőtte a döntő egyetlen olasz gólját, s ezzel a squadra azzurra nyerte meg az Európa-bajnokságot. Luis Figo pedig társaival kasszát csinálhatott: egy világbajnoki arannyal (1991), egy világbajnoki bronzzal (1989), egy Európa-bajnoki arannyal (1989) s két Európa-bajnoki ezüstéremmel (1990, 1994), összesen 61 mérkőzéssel a háta mögött zárhatta le karrierjét a korosztályos válogatottakban.
Huszonhárom évesen, amikor már az A válogatott törzstagjának számított, amikor már Portugáliában megválasztották az Év játékosának, s a mikor már Európa élklubjai versenyeztek az aláírásáért.
Dénes Tamás 2000-ben megjelenő könyve alapján: -Saját írások-
AJÁNLOM AZ OLDALT
