Oroszlánok között nevelkedett!!!

"Luis szerencsés, mert a Skorpió jegyében született. A Skorpió a munkájában kitartó és a tökéletességre törekszik, mindent a győzelem érdekében tesz és természeténél fogva versenyző, versengő típus" - állította Figóról egyik első lisszaboni edzője, Aurelio Pereira.
                Valóban ennyire egyszerű lenne minden? Valóban már a gyerekkorban, sőt a születése napján eldőlt volna sorsa?

Gyaníthatóan az ügy azért komplikáltabb. Nem minden Skorpióból lesz Pazar futballista. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az e jegybe tartozókra igaznak vélt kedvező tulajdonságok nagyon is jól illenek Luis Figóra. Aki – akkori edzői visszaemlékezése szerint – tényleg kitűnt már kisgyerekként is a társak közül igényességével és győzni akarásával.
                Cova de Piedadénak hívják Almada azt a részét Lisszabon közvetlen közelében, amelyben felnőtt. A tulajdonképpen a főváros déli részével egybeépült települést a Tejo folyó választja el az ország első számú városától, s az azon átívelő híd köti őket össze.
                Figo tizenegy éves koráig a városrészben futballozott, többnyire az utcákon. A helyi srácokkal „vérre” menő csatákat vívtak.
                „Délelőtt rendeztük a Bajnokcsapatok Európa-kupájának a döntőjét, délután pedig a világbajnoki döntőt” – emlékezik vissza a gyerekkor édes pillanataira. Kisiskolás korában még nem akarták a szülei, hogy Lisszabonba járjon be futballozni, ezért aztán a közelebbi Os Pastilhasban játszott. A csapatot általában mindenki jól elverte, miközben derült az elnevezésen. Az ugyanis azt jelenti, rágógumi. Luis a gyenge eredmények ellenére kitűnt társai közül. Az apja szerint (aki, aligha kell mondani maga is a futball szerelmese) „amióta csak meg tanult járni, csodákat művelt a labdával”. Jelen ismereteink jelentik a bizonyságot arra, hogy a mondás nem az apai elfogultság szülötte.
                 Egy évvel később a csapat – anyagi okok miatt – kis híján megszűnt. Azóta sem lett egyébként sokkal gazdagabb, Figót már a világ legdrágább játékosaként jegyezték, amikor egyszer gáláns adományával segített életben tartani a tulajdonképpen általa híressé tett klubocskát.
                A tízes évei elején még szőke fürtöket viselő, állandóan rágógumizó s leginkább Coca-Colát iszogató fiúcska nagyon szeretett ott játszani. Ám soha, egyetlen pillanatra sem érte be ennyivel. Mindig arra vágyott, hogy ne csak nézőként járjon az Alvalade stadionba, ne csak a tribünről csodálhassa a Sporting zöld-fehér mezes játékosait.
                Hamarosan a szülei –Maria Joana Madeira és Antonio Caeiro Figo – is beadták a derekukat, hozzájárultak ahhoz, hogy a fiú a fővárosba utazgasson focizni. A Sportingot választották, szinte vita nélkül. Mert amellett, hogy Luis és az édesapja rendszeresen jártak a csapat mérkőzéseire, a zöld-fehéreknek volt akkoriban a legjobb futballiskolája. A klubnál láttak fantáziát a nyúlánk, értelmes kisfiúban, de azért egy hónapon keresztül próbálgatták. A triál végeztével eligazolták.
                „Voltak olyan pillanatok, amelyekben azt hittem, nem kellek majd. Akkor még nem drukkoltam szenvedélyesen a Sportingnak, de nagyon szerettem volna ott maradni. Nem volt nálam boldogabb, amikor aláírhattam az igazolási lapot”- idézte később Luis.
                „Először arra vágytam, hogy megtartson a Sporting. Aztán arra, hogy rendszeresen játszhassam az ifjúsági csapatban. Aztán –bár még nem voltam 18 éves-, hogy profi szerződést kapjak. Akkor egyúttal döntenem kellett a labdarúgás és a tanulás között is. Előbbire tettem, s ma már nyugodtan mondhatom, jól választottam”- szól Figo verdiktje a gyermekkor vágyairól és dilemmáiról, amelyek közül az utolsót édesanyja is megerősíti : „Luisnak soha sem volt gondja a tanulással, pedig még csak tizenegyedik osztályba járt, amikor már az A válogatottba is meghívták. A matematikával sem akadt gondja, de a többiből különösen erős volt.”
                Ez igaz, ráadásul közölök néhánynak ( így például az angoltudásnak) a későbbiekben is nagy hasznát vette.
                Luis 1989-ben már a Sporting első csapatának keretéhez tartozott.
                Az 1906. június elsején alapított egyesület Portugáliában a három történelmi nagy( a Porto, a Benfica, és a Sporting) közé tartozott, de Magyarországon –függetlenül attól, hogy legnagyobb sikerét 1964-ben éppen az MTK legyőzésével érte el a Kupagyőztesek Európa-kupája megnyerésével- ismertsége, hírneve elmaradt a másik kettő mögött. A hol címerállata után oroszlánoknak, hol a zöld-fehér mez alapján gyíkoknak becézett alakulat Figo szerződtetésekor 16-szoros bajnoknak, s 15-szörös kupagyőztesnek mondhatta magát, de mindkét címből 1982-ben gyűjtötte be a legutolsót. Ráfért volna már a gárdára a nagy siker. Egyébként történelme során bőven alkalmazott magyarokat is többek között:  Fábián II József(1952-53), Zörgő János(1953-54), Hrotkó János(1953-55), Katzirz Béla(1983-86) játékosként, Jenny Rudolf (1932-36), Szabó József (1936-44, ill. 1953-55), Konrád I Jenő (1940), edzőként Lelovics Gyula (1925-27), és Possák Vilmos (1935-38) játékos-pályaedzőként, Mészáros Ferenc játékosként(1981-93), majd később kapusedzőként szolgálta a klubot. Közülük Szabó József volt a legeredményesebb, aki 1924-ben a szombathelyi Sabaria túrájáról maradt Portugáliában, aztán edzőként három bajnoki aranyérmet is nyert a Sportinggal – nem mellékesen a külföldi edzők közül csak a brazil Otto Gloria szerzett nála több bajnoki címet Portugáliában.
                Figo az 1983-90-es szezonban lett igazi sportingos, ebben az idényben mutatkozott be az első csapatban. 1990 tavaszán, három mérkőzésen kapott szerepet, az elsőt a „bolondok napján” játszotta, a Marítimo ellen. Az akkor még csak 17 és fél éves fiú debütálása inkább csak a korosztályos válogatottal elért sorozatos sikerek jutalma, illetve bizonyosfajta jelzés volt a szurkolóknak s a nagyvilágnak: a Sportingnak igenis akadnak nagy tehetségei.
                A csapat ugyanis nem tudta átlépni önmaga árnyékát. Az előző három év negyedik helyezéseihez képest ugyan előrelépett, de a Portót és a Benficát megint nem tudta megelőzni. Pedig a játékosállomány nem volt rossz, Figo például őszintén csodálta a csapat sztárjait. Egy jóval később készített interjúban úgy fogalmazott, hogy két hajdani klubtársa különösen nagy hatással volt rá. „Portugáliában Fernando Gomes, a nyolcvanas évek legeredményesebb gólszerzője s az 1982-es világbajnokságon is szereplő, brazil Luisinho volt a két legjobb futballista, akikkel együtt játszhattam. Mindketten csapattársaim voltak a Sportingban.”
                Persze a kínálat még ennél is ékesebb volt. Akkoriban már ott védett a horvát Tomiszlav Ivkovics, aki aztán az 1990-es, olaszországi mondialén a jugoszlávok hálóját őrizte, vagy Paulo Silas, a brazil válogatott, aki 1985-ben ifjúsági világbajnok lett, s játszott egy évvel később a magyarok ellen a Népstadionban is. Mint szinte minden portugál klubban, a Sportingban is erős volt a brazil kapcsolat.
                1990 nyarán az 1974-es világbajnokságon megismert hátvéd, Mario Marinho lett a zöld-fehérek edzője. A Santostól érkező tréner úgy döntött, Luisinho és Silas mellé vesz még két brazil válogatott játékost, Carecát és Douglast. Ám mielőtt bárki újra átfutná az előző sorokat, hadd nyugtassam meg : ez a Careca nem az a Careca. A portugáloknál Hamilton Careca futballozott, aki ugyancsak szerepelt akkoriban néhányszor az arany-zöld mezesek között, de tudásban meg sem közelítette a Napoli csillagát.
                Marinho köréjük építette az EUFA-kupában az elődöntőig menetelő csapatát, amelyben Figónak egyetlenegyszer sem jutott hely. Pedig szívesen játszott volna a ligában és a nemzetközi porondon is, ugyanakkor így legalább a korosztályos válogatottra koncentrálhatott. A világbajnoki cím mutatja- megérte.
                Friss ifjúsági világbajnokként viszont már nem nagyon lehetett kihagyni. Tulajdonképpen akkor, 1991 nyarán kezdődött igazi felnőttkarrierje. Mario Marinho – vagy ahogy akkoriban már használta a nevét, Marinho Peres – maradt az edző, s hogy nem rosszindulatból nem játszatta Figót egy szezonnal korábban, arra példa, hogy az 1991-92-es idényben Luis már minden bajnoki mérkőzésen pályára lépett.
                Amióta (szűk másfél évvel korábban) bemutatkozott a zöld-fehérek első csapatában, némileg kicserélődött a gárda. Az egy csinos portugál hölggyel szerelembe eső, majd házassága után állampolgárságot is szerző Ivkovics hosszú távú megoldást jelentett, maradt a védelemben Lusinho, Venancio és Leal is, a negyedik hátvédposzton azonban nagy volt a jövés-menés. Marinho Peres a honfitársait, Joao Luist és Joringhót favorizálta, de a jobbhátvéd helye maradt mindvégig a csapat bizonytalan pontja. A középpályán Hamilton Careca volt a kárvallott, a brazilnak nem jutott még epizódszerep sem honfitársa, Dogulas, a két ifjú világbajnok Figo és Peixe, valamint az Etirből vásárolt bolgár Kraszimir Balakov mellett.
                Ma már talán kevesen emlékeznek arra, hogy az ős-stuttgartinak számító Balakov légiós karrierje kezdetén Figo klubtársa volt, ettől még persze, tény, ami tény. Az évtized elején Sousa Cintra, a Sporting elnöke – némileg váratlanul – úgy döntött, Bulgáriából erősíti meg csapata keretét. Épen Balakov volt az első fecske, aztán követett őt Boncso Gencsev és Ivajlo Jordanov is. Nem volt egyszerű dolga, de a szerencse a kezére játszott. Balakov az ősi bolgár fővárosban, Veliko Tirnovóban született, a helyi Etirben kezdett focizni, s „kettesével szedte” a korosztályos futball lépcsőfokait. Alig néhány nappal múlt tizenhat éves, amikor bemutatkozott a bolgár élvonalban. Óriási jövőt jósoltak neki, már akkor együtt emlegették a szinte azonos évjárathoz tartozó, szófiai titánokkal, Sztoicskovval, Penevvel, Lecskovval. Ám 1985-ben kidőlt mellőlük a sorból. Súlyos sérülés érte, közel két évet kényszerült kihagyni. Hónapokon át még az is kérdéses volt, hogy futballozhat-e egyáltalán. Csak 1987 végére nyerte vissza teljesen egészségét, akkor viszont sebesen a többiek nyomába eredt. Az immár válogatott középpályást egyre erősebben csábította a CSZKA, az ország legerősebb klubja. Balakov eleinte tiltakozott, aztán már ő is ment volna. 1990 nyarán aláírta a katonacsapat kedvéért az átigazolási kártyát – ám arról elfeledkezett, hogy időközben az Etirnél is újabb évekre elkötelezte magát. Országos botrány kerekedett az ügyből, Balakovot kizárták az átigazolásokból. Fél év múlva mégis átigazolt – kapóra jött neki, hogy külföldi kérőjének igent mondhatott. Így lett a lisszaboni Sporting játékosa.
                Sohasem bánta meg, hogy így alakult sorsa. Jól érezte magát a Sporting, s jó futballisták között játszhatott. Figóval négy idényt töltöttek együtt, a legteljesebb megértésben, egymás kölcsönös tiszteletében. Az első idényben mindketten ugyanazon mesterkedtek minél jobb labdákkal szolgálják ki Jordanovot, s főleg a két csendesebb szezonja után szinte megtáltosodó, 25 góljával a góllövőlista második helyéig emelkedő Cadetét.
                Figo számára tulajdonképpen ez az esztendő jelentette az áttörést. A tekintélyes European Football Yearbookban így összegezték teljesítményét „ A 19 éves ifjúsági világbajnok imponáló könnyedséggel lépett át a felnőttek közé, a semlegesek véleménye szerint is egyike volt a portugál élvonal legjobb teljesítményt nyújtó futballistáinak. Magas, elegáns, technikailag jól képzett, dús fantázia jellemzi játékát – minden kétséget kizáróan sokkal érettebben futballozik a koránál. Fényes jövőt jósolnak neki a Sportingban, sőt a válogatottban is, ahol Carlos Queirós játéklehetőséget adott neki az októberi, luxemburgiak elleni világbajnoki selejtezőn.”
                Mindazonáltal Figóval ellentétben a csapat nem zárt jó évet. A negyedik helyen végzett az 1991-92-es bajnoki idényben ( a Portón, a Benficán kívül a Boavista is megelőzte), a nyolc közé jutásért kiesett az országos kupából, s nem élte túl az első fordulót az EUFA-kupában, miután Bukarestben, hosszabbításban alulmaradt a helyi Dinamóval szemben. Nem csoda, hogy Marinho Peres már meg sem várhatta az idény végét, pályaedzője, Antonio Dominguez vette át a tisztségét. Igaz, csak néhány hónapra, hiszen Portugáliában viszonylag hamar ismertté vált, a következő idényben a korábbi angol szövegségi kapitány, Bobby Robson dirigálja majd a zöld-fehéreket.
                Az 1992-93-as idény előtt nemcsak Robsonnal, hanem például Stan Valckxszal is erősödött a keret, a holland védőt Robson hozta magával előző állomáshelyéről, az eindhoveni PSV-től. Ugyancsak új szerzemény volt az olimpiai ezüstérmes lengyel Andrzej Juskowiak. Ami az eredményeket illeti, az előzőnél semmivel sem zárt jobb évet a Sporting ( ha csak nem számíthatjuk, hogy a negyedik helyről a harmadik helyre lépett előre a bajnoki tabellán), így már tizenegyedik éve maradt trófea nélkül az egyesület. Mégsem az elégedetlenség, vagy az idegesség volt az úr José Alvalade Stadionban, Robsonnak sikerült ugyanis mindenkit meggyőznie arról, hogy a csapat az építkezés szakaszát éli. A bajnoki címről például már október 31-én , a Porto elleni hazai meccs után lemondhatott a Sporting : nem annyira a bajnok elleni 1-1 miatt, hanem mert a tizedik játéknapig mindössze három győzelmet aratott. A kupasorozatok közül a Sporting Európában megint az első fordulóban vérzett el, otthon viszont eljutott az elődöntőig, ahol a hosszabbítás után elbukott a Boavista ellen.
                A következő idény elején úgy tűnt, Robson nem csak edzőnek, jósnak is kifogástalan. A Sporting az első nyolc meccséből megnyert hetet, s vezette a táblázatot. Időközben a nemzetközi porondon is szebbik arcát mutatta, mindössze egy gólos előnyt szerzett otthon az osztrák Casino Salzburg ellen. Ám Figóék közvetlenül előtte kikaptak a Portótól otthon, majd idegenben három gólt is beszedtek a Salzburgtól, s kiestek a kupából. A két egymást követő vereség reakciójaként a klubelnök azonnal felmondott Bobby Robsonnak…
                Az angol edző hiába hajtogatta sértődötten, hogy őt még soha, sehonnan nem küldték el szerződése lejárta előtt, meg hogy a hazai porondon még mindent megnyerhetnek, nem számított. José Sausa Cintra ugyanis alighanem csak a megfelelő alkalmat várta, hogy Robson helyére ültethesse a szövetségi kapitányi tisztségről csak néhány héttel korábban lemondó Carlos Queiróst, a juniorválogatottal 1991-ben világbajnoki címet nyerő edzőt.
                Ugyanakkor a játékosok szerették Robsont, bíztak benne, fájt nekik az érthetetlen eljárás. Figo, Peixe, és Paulo Sousa különösen nehéz helyzetben volt: sokat köszönhettek Queirósnak, nagyon bíztak benne- az ifjúsági, majd a felnőttválogatottban is a keze alatt játszottak-, ugyanakkor elismerték és kedvelték Robsont is. A csapat búcsúpartit rendezett a tiszteletére, hogy méltóképpen elköszönjön tőle – ám a bulizás éjszaka tragédiába torkollt. A hazafelé tartó Szergej Scserbakov, az együttes orosz csatára súlyos közlekedési balesetet szenvedett, azóta is tolószékhez kötve él. A többnyire fiatal futballistákból álló gárda sokáig nem tudta feldolgozni a tragédiát, heteken át csak vergődött: kikapott a Benficától, s nem tudott nyerni a Marítimo és a Famalicao ellen sem. Végül, mindössze három ponttal lemaradva a bajnok Benficától s egyel a Portótól, a harmadik helyen zárt. Ám általános volt a vélekedés, ezúttal megszakadhatott volna az 1982 óta tartó, címnyerés nélküli feketeszéria.
                Mint ahogy megszakadhatott volna a kupadöntőben is. A Porto elleni első mérkőzésen hosszabbítás után gól nélküli döntetlenre végeztek a csapatok, majd az ismétlésen megint csak a hosszabbításig jutottak. Akkor Aloisio, a Porto brazil hátvédje értékesített egy büntetőt, s a két kiállítás miatt kilenc főre fogyott Sporting erre már nem tudott válaszolni. Győzött a Porto, különös elégtételt adva az idény közben szerződtetett edzőjének, a Sportingtól érkezett Bobby Robsonnak…
                A vereség ellenére Lisszabonban mindenki biztosra vette, Quierós jó úton jár. A negyvenes éveinek elején járó, mozambiki születésű edző egyébként maga mellé vette a legutóbbi, 1982-es duplázó gárda kapusát, Mészáros Ferencet is, a Vasas-szurkolók egykori Bubuja a legszűkebb szakmai stábhoz tartozott ebben az idényben.
                A nyáron a fiatal Sá Pintóval megerősödött gárda nagyszerűen kezdte az évet. Némileg lemásolta az egy évvel korábbi szereplést, 1993 után 1994 őszén is a Sporting volt az élvonal legszebben, leglátványosabban futballozó alakulata. Csak a huszadik fordulóban kapott ki először a gárda, a bajnokság első felében a két nagynak, a Portónak és a Benficának egy-egy gólt lőtt, az Uniao Madeira és a Gil Vicente kivételével az összes többinek legalább kettőt. Figo a bolgár Balakovval és a lengyel Juskowiakkal nagyszerű triót alkotott, szinte minden támadás a két középpályás egyikétől indult. A Sportingnak nem volt szerencséje a nemzetközi kupaporondon, az EUFA-kupa első fordulójában a Real Madridot kapta. Ám a nagyszerű helytállás, az, hogy csak otthon kapott gól miatt esett ki a gárda, többel növelte az ászióját, mint egy kiscsapat elleni továbbjutás. Figóra például azonnal szemet vetett a Madrid….
                A kifejezetten technikás, az egyéni képességekre alapozott futballt játszó gárdát csak tovább erősítette a nigériai Amunike érkezése. A nem sokkal korábban Afrika legjobb játékosának választott futballista sokáig huzakodott az MSV Duisburg vezetőivel, de aztán a FIFA neki adott igazat. Ő meg azonnal aláírt a Sportinghoz, s első góljával a zöld-fehérek megnyerték az örökrangadót a Benfica ellen.
                A Sporting háza táján sokan már a bajnoki cím elnyerésében kezdtek reménykedni, amikor az Estrela Amadora győzött a José Alvalade stadionban, Balakov a véghajrában kihagyott egy büntetőt, aztán a vendégek az utolsó percben Mário Jorge góljával nyertek. A zöld-fehérek ettől kezdve már csak a Porto hátát nézték, főleg azután, hogy a „sárkányok” is nyertek Lisszabonban.
                Ennek ellenére sem maradt trófea nélkül a Sporting, a portugálok nemzeti ünnepén, június 10-én megszakadt a 13 éves rossz sorozat. Az országos kupadöntőben a zöld-fehérek a bolgár Ivajlo Jordanov két góljával nyertek. Ez lett Figónak a Sportinggal nyert első s egyetlen titulusa.
                A pénzügyi nehézségekkel küzdő klub, ugyanis kénytelen volt eladni legjobb játékosait, Balakov a VfB Stuttgartba, Juskowiak az Olympiakosz Pireuszba, néhány hónappal később Cadete a Celticbe szerződött. A legtöbb kérő az 1994-ben, majd 1995-ben is az év legjobb portugál játékosának választott Luis Figóért jelentkezett – a még nem egészen 23 éves közzéppályás nehezen tudott dönteni az érdeklődök között. A Real Madridnak nemet mondott, mert elsősorban Olaszországba vágyott. Ám elkövette azt a hibát, hogy menedzsere tudtával aláírt két klubhoz, a Parmához és a Juventushoz is.
                A Don Balon című spanyol hetilapban több mint fél évtizeddel később, Figónak a Real Madridba szerződésekor nyilvánosságra kerültek a dokumentumok. Ezek szerint 1994.október 17-én három évre szóló szerződést kötött a Juventusszal. A torinóiak Figónak évente 125 millió pesetát, a Sportingnak pedig 600 millió pesetát fizettek volna. A Parma képviselői tavasszal írtak alá hasonló tartalmú szerződést a portugál játékossal, ebben évi 150 millió pesetának megfelelő fizetést garantáltak, három esztendőre.
                Az olasz bajnokságért éppen e két klub vetélkedett, nem volt éppen felhőtlen a viszony közöttük. Figót mindkettő akarta, s egyik sem volt hajlandó lemondani róla. Az ügy végül az olasz szövetség, majd a FIFA elé került. Az FIGC úgy döntött, két évre eltiltja a vétkes játékost attól, hogy olasz klub alkalmazottja legyen. A FIFA helybenhagyta a döntést, s hozzájárult ahhoz, hogy a portugál futball egyik éke egy másik külföldi ország klubjának azért igent mondhasson.
                Luis így lett a Barcelona játékosa, évi 200 millió pesetáért. Segített ebben az is, hogy a katalánok időközben biztosították arról a Parma vezérkarát, hogy ha a Johan Cruyff-fal nemritkán vitába keveredő Hriszto Sztoicskov távozna a Barcától, Emilia Romagna tartomány felé veszi majd az útját. Márciusban a Don Balon még arról írt, hogy a Barcelona újabb támadást indított, majd április 3-án már arról számolt be, hogy Figo lett a Barcelona 1995-96-os keretének első új igazolása.
                A XU-30-47-es rendszámú Honda CRX előző nap gördült be először a Nou Camp elé. Luis Figo aláírta a papírokat, s arra gondolt, hogy szűk és fél hónapig még minden erejével a Sportingot kell szolgálnia. De ettől függetlenül új élet kezdődött számára.